| FAUST - FROM GLORY TO INFINITY 2009 |
Kiadó: Stygian Crypt (EU) / Paragon Records (USA)
Web: Faust facebook Ghiulz Borroni - Gitár Steve DiGiorgio - Basszusgitár Aleister - Vokál, Gitár Dalok: 1. Purple Children 2. Wet Veils 3. Sentimental Worship 4. Golden Wine Countess 5. Servants of Morality 6. Carnal Beatitude 7. Pig God Dog 8. Holy Hole 9. A Religion-Free World's Dream Feltételezem hogy az 1993-ben alakult Milánói Faust csak a 2009-es, gigantikus késéssel világra jövő első nagylemezével kerülhetett a rivaldafény közelébe, hiszen a From Glory to Infinity-t elkészítő trió tagjai között nem mást találunk, mint a zseniális basszerlegendát - és egyben vándormadár bérzenészt - Steve DiGiorgio-t (a képen jobb szélen), aki akkoriban nem ám csak beugró vendégként segítette ki a talján zenekart, hanem bizony teljes jogú tagként funkcionált náluk 2008-tól, de hogy meddig az nagy kérdés, feltehetően egészen 2011-ig (papíron), amikoris a jelenlegi Illogicistbasszusgitáros Emi váltotta őt a húroknál. És hogy mégis mit kereshet Steve DiGiorgo egy az ő szintjén kifejezetten egyszerű zenével operáló full ismeretlendeath/black csapatnál, amikor olyan alapművekhez adta korábban a nevét, mint a Sadus és Death nagylemezek, vagy az isteni magasságokba került egyetlen Control Denied lemez?   No de mielőtt még én magam is azt akarnám sugallni hogy Steve DiGiorgio játéka vagy jelenléte akarná csak eladni ezt a lemezt, szögezzük le gyorsan hogy a From Glory to Infinity minden bizonnyal bármilyen basszusgutárossal egy jól működő album lehetne, ebből kifolyólag viszont adódik az is, hogy a legendás basszer szintjén ezt a muzsikát feljátszani gyerekjáték lehetett zéró kihívással, így ez talán a hallgató számára egy kis csalódást jelenthet, ugyanis semmilyen kiemelt szerepet nem kap a hangszer, persze hallani halljuk, de Steve gyakorlatilag egy darab olyan témát nem kap amikor igazán kézzelfoghatóan előkerülhetne gitárjával, de azt se felejtsük azért el, hogy a Faust által játszott zene borzasztó távol áll azoktól a hangszeres villantásokat (is) igénylő muzsikáktól/zenekaroktól, amiben Steve DiGiorgio eddig megfordult, pláne azoktól, amelyekben komoly nevet is szerzett magának. Ez persze nem jelenti azt hogy a From Glory to Infinity-t le is kellene söpörni a színről, ugyanis véleményem szerint ez kifejezetten érdekes és hátborzongatóan hangulatos régimódi death/black lemez lett, engem például emlékeztet is a korai göteborgi dallamos csapatok zenei világára, olyanokéra, mint mondjuk a Gates of Ishtar, azEucharist, az A Canorous Quintet vagy a még a szárnyait bontogató Dark Tranquillity, vagy akár blackesebb oldalról a Dissection, szóval az ég világon semmi olyan nincs ami miatt a Faustot meg kéne szólni, ráadásul azt is feltételezem, hogy nem kifejezetten Steve DiGiorgio-val reklámozva akarta kiadni ezt az albumot a zenekar, de ha már egyszer így alakult, persze hogy mindenhol kiemelik velük kapcsolatban... Ugyanakkor viszont az a helyzet, hogy a régimódi, modern hangzásoktól kilométerekre lévő 90-es évek fémjelezte dallamos death/black metálok egyre inkább sorvadó mezőnyében ez egy finom kis csemege lehet azoknak, akik ezt az érát közel érzik magukhoz! Bevallom én is csak azért nem mentem feljebb a pontszámmal mert a mértékadó alapcsapatok már rég letették az alapművüket az asztalra, ráadásul a From Glory to Infinity úgy igazából hozzátenni nem szeretne semmit ahhoz az egykori korai-Göteborgi hangzáshoz, viszont nagyon kellemes az, ahogy visszaidézi a stílus akkori nagy pillanatait, szóval Steve DiGiorgio ide vagy oda, a Faust ezt saját kútfőből is szépen megoldotta...Több mint három év telt már el az imént tárgyalt lemez megjelenése óta, viszont azóta elég nagy a csend Fausték háza táján. Az bizonyos, hogy a From Glory to Infinityre elég vegyesen és nagy szórással kapták az értékeléseket a fiúk, a földbedöngölően pocséktól a kiemelkedő old school melodikus death/black mesterműig, és értetlenkedve azon hogy a legendás basszer mit is keres ebben a formációban (és főleg hogy mivel is sikerült őt meggyőzni...) szóval legyen okos az ember... Valahol utóbbi felé hajlanék én magam is, mármint hogy ez egy remek kis album, mert ha a megfelelő időben jön ki, mondjuk úgy a Faust megalakulása után 3-4-5 évvel, akkor most lehet ezt az olasz formációt is ott emlegethetnénk rögtön az In Flames-Dark Tranquillity-Desultory hármas alatt egy szinttel, szóval érdemes bátran közelítenie ehhez az albumhoz a legendás dallamos death érát mindennél előbbre taksálóknak! Csalódás csak akkor valószínű, ha valaki azt gondolja hogy ebben az albumban Steve DiGiorgio-nak bármi lényeges vagy komoly szerepe van! Nincsen, de tőle függetlenül is ajánlatos cucc!  Szerző: Fehér Balázs |
Nessun commento:
Posta un commento